Archive for the ‘mindennapok’ Category

Kilencvenkilenc. De mi jön ezután?

Posted: október 18, 2010 by ameliesmooth in mindennapok
Címke: , , , , , ,

Kilencvenkilencedik bejegyzésünkben kivételesen nem fogunk sem gödrös utcákról, sem szatmári megasztárokról regélni. Mint ahogyan azt már többször jelezték felénk a T. Olvasók, elmehetünk a picsába a Szatmárt “nem a legszebb fényében” feltüntető attitűdünkkel meg az idióta montázsainkkal. Éppen ezért, legyen a kilencvenkilencedik poszt a nagyközönség igényei szerinti, más stílusban.

Kilencvenkilenc után a naplóíró fiatalok
Hétfőn délután ünnepélyes keretek között, a helyi és országos sajtó figyelmétől távol, a világhálón naplót vezető erdélyi magyar fiatalok tartottak négyszemélyes közönségtalálkozót, amelyen számos érdeklődésre számot tartó problémát is áttekintettek. A színvonalas, zártkörű rendezvényen a helyi tisztségviselők, a történelmi egyházak és a kormány részéről objektív okok miatt egy képviselő sem jelent meg, megtisztelte viszont jelenlétével a rendezvényt a BALFASZ (Blokkban Alkotó és Lakó Fészbúkerek Anonim Szövetsége) szatmári elnöke, Fery_iPhone. Beszédében kifejtette, hogy a nemzeti öntudat, a megmaradás, és a digitális autonómia egyik fontos eszköze a szociális média meg a farmville-es szomszédkodás. A közönségtalálkozón résztvevők közül többen örömüket fejezték ki atekintetben, hogy az információs szupersztráda felhasználásában a naplóíró fiatalok továbbra is a lokálpatriotizmust és a szabad véleménnyilvánítást tartják majd szem előtt.

Botrány a közönségtalálkozón: elmaradt a raszta taxis öngyulladása!
Ez a nap is úgy kezdődött Laca, a szatmári személyszállító életében, mint a többi. Amikor megállt a kolléganője, Cicalááány rózsaszín butikja előtt, még nem tudta, hogy a tervezett közönségtalálkozó pár óra múlva szinte botrányba fullad. Laca göndör fürtjeit több éve, a jamaikai kultúra iránti tiszteletből tupírozza, és akkor még nem is sejtette, hogy a későbbiekben ez mekkora tragédiát okozhat majd az internetes naplójának négyszemélyes közönségtalálkozóján. A helyi autóalkatrészgyár minőségellenőre, Amélie romantikus alkat, szeret órákig sétálgatni a napsütésben a tűzoltótorony tövében körbekörbe. De a kollégája frizurájának spontán lángrafakadása még őt is meglepte volna, ha megtörtént volna. A szinte botránybafulladt közönségtalálkozó szenzációs hátteréről hamarosan újabb részleteket közlünk!

3. “énblogger” stílus

“Snoblesse oblige – quatre vingt dix neuf”

Felkeltem. Az élet továbbra is szar. Sztrájkolnak a fináncok, bár Kunderában vagy nem is tudom, talán a múltkori Umberto Ecóban olvastam hogy a lét elviselhetetlen könnyűsége csak a lé elviselhető minőségétől függ. Szerintem amúgy az emberi lélek szépsége a magány és a lelki monofázis egyértelmű szorzata. Amúgy még azt is olvastam az éjszaka, hogy önmagunk megismerése csak a nemtomminek meg a feladás megismerésének a gyöke? Magamra borítottam a kávét, levittem a szemetet. Majd felöltöztem és indultam a könyvtárba. Egy furcsa kinézetű taxis méregeti combjaimat. Gyökér férfiak. Reggae zene szól a taxiban, én utálom az ilyen divatzenét, meg a tévét, meg szorongok ha az etiópokra gondolok, ezért gyorsan kiszálltam“.

———————————————————————————————–

Na, ennyit mareggelre a stílusgyakorlatokból. Most elmegyünk pár nap szabadságra, Laca kapott egy szuper fuvart a Cséféré-Bayern meccsre, mi csajok pedig csak simán kipihenjük az előző kilencvenkilenc szpot fáradalmait, meg ki kell találjunk valami ütőset a századikra. Pár nap és jövünk. A maesti Morgen filmvetítésre azért menjetek el!

Hogy a múltheti szlávicsos bekiabálós témáról egy árnyaltabb képet is kapjunk, naplócskánk ezúttal Czika Tihamérhoz, a Szabadelvű Kör alelnökéhez kopogtatott be, hogy foglalja össze a témáról alkotott véleményét, amelyet ezúton is köszönünk, íme:

“Történt nemrég Szatmáron egy elég csúnya incidens. Egyesek interetnikus konfliktusnak titulálták, mások csak műveletlen diákok csínyéről beszélnek. Az első talán túl erős megnevezés, a második túl gyenge.

Tudjuk, hogy a Kölcseyt, szatmárnémeti legjobb magyar iskoláját a nemzetmegtartó református egyház kifüstölte az épületéből. Átkerült egy olyan épületbe, amelyet a katolikusoktól kaptak. A Kölcseysek nem adták fel, rendbeszedték amennyire hirtelen tudták az új otthont, elkezdtek újra építkezni. Ennek az épületnek azonban közös udvara van egy másik katolikus épülettel ahol történetesen a román Ioan Slavic középiskola székel. Október 6-án a kölcseysek az aradi vértanuk emlékére szerveztek egy csendesnek szánt megemlékezést. A megemlékezés alatt azonban a slavicios román diákok egy csoportja elkezdett fütyölni, huhogni, mindenféle csúnyát kiáltani a magyarokra, bozgorozni. A magyar diákok folytatták és befejezték az ünnepséget, úgy tettek mintha nem hallanák. Megkapták az első leckét abból, hogy milyen amikor a nacionalizmus hangossá válik.

A román diákok a kerítés miatt haragszanak a Kölcseyre. Ugyanis a közös udvart a Kölcsey az esemény előtt úgy egy héttel drótháló kerítéssel szelte ketté.  Ezáltal a slaviciosok elveszítették az addig használt udvar jó részét. Ők nem tudják, hogy miért került ide a Kölcsey, valószínűleg fogalmuk sincs az egész egyházi-állami iskolás perpatvarról. Ők csak annyit tudnak, hogy elveszítették az udvaruk nagy részét. És most kibuggyant a felszín alatti feszültség. Ilyenkor törnek fel a szocializációs közegből felvett sovinizmusok. Hogy román tizenévesek frusztrációja ilyen könnyen magyar utálatba tör át egy interetnikus városban, nagyon szomorú. Még szomorúbb az, hogy a Slavici tanárai közül senki sem volt ott, aki a gyerekeket leállítsa. Az igazgató is csak mentegetőzött, hogy ő nem is tudott a magyar rendezvényről. Ha tudott, ha nem tudott, azonnal ki kellett volna menjen és a zajongó diákjait beterelje.

A fájdalmas dolgok azonban nem állnak itt meg. Az esemény ahogy várható volt sajtófigyelmet kapott. Megjelent róla több beszámoló is, de most hadd ajánljak csak hármat:

Kifütyölték a diáktársakat (szatmár.ro)
Interetnikai konfliktus az iskolában (Erdon.ro)
Incidente interetnice între elevii de la Slavici şi Kolcsey (satumareonline.ro)

Érdemes a 3 cikk alatti kommenteket végigolvasni. A szomorú az egészben, hogy magyar oldalról pontosan ugyanaz a sovinizmus, nacionalizmus, nemzetutálat ömlik ami román oldalról. Egyfelől (jogosan) mártírkodnak a magyar diákok, másfelől semmivel sem szalonképesebb sokuknak a véleménye. Persze, itt is néhány emberről van szó, ugyanúgy ahogy a román bekiáltásoknál, vagy kommenteknél. Semmiképp sem szabad általánosítani.

Számomra pontosan olyan elfogadhatatlan a magyar sovinizmus is mint a román. A románok „leparazitázása”, „balkán söpredékeinek” hívása, „leprimitivezése”, „leparasztozása”, nyelvük „tákolt nyelvnek” nevezése mitől másabb? Nem egy olyan barom is akad, aki hasonló kifütyülésre buzdította a Kölcseyseket december 1-i  román ünnepségre.

Jó reggelt emberek, hová jutottunk? Tiltakozunk, ha a románok anyáznak, de ugyanazzal a fegyverrel vágunk vissza? Ugyanoda süllyedünk le?

Persze mindez cseppet sem új, hisz különösen az online világban (de nemcsak) a román és magyar tinédzserek ugyanazon a színvonalon anyázzák egymást, egymás népét, egymás történelmét. Ez egy elterjedt szomorú jelenség, amire ez idáig nem sokan figyeltek oda. Jobb ízlésű portálok törölik az ilyen kommenteket mindkét oldalon, de ezekből sajnos kevés van. A Youtube-on is szabadon mehet a nackó háborúzás, ott aztán senki sem moderál, mert nincs erre kapacitás.. Lassan tíz éve nőnek fel erdélyi fiatalok, románok és magyarok, ezen a színvonalú internetes soviznimuson. Azt tanulják meg, hogy mindez normális, hisz a neten mindent szabad, eddig senki sem korlátozta őket. Szüleik kaptak a szájukra apjuktól ha sovénkodtak, de rájuk már senki sem szól, mert senki sem tudja a tanárok, szülők közül mi történik online.

Ezen a kultúrán nő fel egy egész generáció, van aki írja, van aki csak (kénytelenül) olvassa. Így ne csodálkozzunk sem a egyes román diákok bekiabálásain, sem egyes magyar diákok hasonló stílusú reakcióin. Szerencsére a cikkek alatt akadnak normális hangok is, akik elítélek a gyűlölködést.

Visszatérve a konkrét esetre, ennek több tanulsága is van:

  1. A protestáns egyházaink magyar iskola-kitoloncolási politikája a helyi közösségeknek nagyon sokat árt, hisz a legjobb iskoláink kerülnek olyan áldatlan helyzetbe, amelyben, több más veszteség mellett, egy nemzeti ünnepet sem tudnak nyugodtan megtartani, olyan helyzetbe amelyben a diáknak tizenévesen meg kell már tapasztalni a nemzeti utálat undorító zaját.
  2. A kerítést le kell dönteni, kell hagyni, hogy a román és magyar diákok ne egymástól elzárva, szegregálva tanuljanak, éljenek, hanem az udvaron kialakulhasson a közös szocializáció, amely talán elvezethet egy közös megismeréshez, toleranciához.
  3. Ezt a fajta közös megismerést segíthetnék közös kétnyelvű rendezvények, táborok, akár bulik. Vannak olyan ünnepek, amelyeket igazán meg lehetne közösen tartani, legyen az Európa napja, a gyerekek napja, mikulás, vagy bármi.
  4. Ha elkéstünk már, ha a feszültségek ebben a generációban is akkorák, hogy a dolog menthetetlennek tűnik, ha egy pár hónap után a közös szocializáció helyett inkább egyre több kisebb-nagyobb szóbeli vagy akár tettleges incidens üti fel a fejét a közös udvaron, akkor a kerítést vissza kell tenni. De akkor egy olyat, ahol látni sem lehet egymást, és zavarni sem. Szomorú, ha ide kell jutni, de a diákok otthonérzete mindennél fontosabb.

Egy biztos: sovinizmusnak nincs helye sem a román, sem a magyar diákok körében. Jó lenne ha a tanárok mindkét iskolában felelősségteljesen viselkednének, és osztályfőnöki órákon elbeszélgetnének a gyerekekkel arról, hogy melyek az együttélés alapszabályai egy interetnikus városban. A közös udvar, felelős tanárok és szülők tudatos toleranciára való nevelése mellett akár egy esély is lehet”

Eddig a bejegyzés, reméljük hogy hozzájárul bármihez ami jobb mint amit eddig láttunk. Mégegyszer köszönjük, Tihamér!

Sokan megvádoltak bennünket azzal, hogy nem vagyunk sem magyar érzelműek, meg hogy sokszor nem a legszebb fényében tüntetjük fel ezt a csodálatos várost, ejnye bejnye, plusz még egy rendes Wass Albert szereplőt sem tudunk fejből idézni.

Hogy mi is hozzájáruljunk a megmaradás, a hovatartozás és egyéb fellengzős szavak tartalommal való megtöltéséhez, meg persze lelkes támogatói vagyunk az I Love SatuMare mozgalomnak is, ezúton szeretnénk néhány képes útmutatóval szolgálni az igazi magyaroknak, getbeget románoknak, és úgy egyáltalán, a natural born szatmáriaknak. Pár javaslat, ahogy Csernus doki kérdezné: bevállalod? Jöjjön tehát a Satu Mare Ink lokálpatrióta kollekció.

Kezdjük egy egyszerűbb mintával, a vállra szúrt városlogó kitűnően fejezi ki a származást, estélyi ruhával is kitűnően használható, a vállpánt helyét viszont minden esetben csekkoljuk!

Divatos és elegáns motívum a felkar belső részére felhelyezhető szöveg, nem is offenzív, szép kalligráfiája számos férfiszemet gyönyörködtet. Bármilyen tiltakozáskor, felemelt kézzel kitűnő transzparensi feladatokat láthat el.

Férfiak számára egy markánsabb, erőteljesebb feliratot javaslunk, amelyet aztán körbe is lehet fedni, az alkar külső része az egész nyári szezon alatt tudatosítja mindenkiben a viselője hovatartozását és szatmári kötődését.

Az erőteljes férfi mellé egy finom kis nőcis motívum, melyhez remek motívum lehet a könyökre felvarrható szív, a love felirat helyett. Jelenlegi formája kiegyensúlyozott, lelki békéjében és származásában megingathatatlan személyiségre utal.

Haladunk az erőteljesebb és kifejezőbb minták felé, a kecses női háton remekül mutat az angyalszárnyak közötti tűzoltótorony, a későbbiekben aztán a torony lábához felvarrathatunk egy szabadtéri rendezvényt, olyan úgyse lesz a torony körül egy ideig…

Na ez már erősebb, félmeztelen tiltakozásokhoz is remekül felhasználható minta, a pocakon a Pannónia szálló, csak gyakorlott flashmobosoknak ajánljuk. Felvarrásakor vigyázni kell, hogy az előtte parkoló luxusautókat nehogy a járdán ábrázoljuk. A kurvákat meg mellőzzük.

Az utolsó mintát  pedig köztisztviselőknek vagy az épület kubista vonalai  iránt elkötelezett szatmáriaknak ajánljuk. Remek lehetőség ezt felvillantani politikai viták közepette, majd az inget visszagyömöszölni a nadrágba és visszaülni a székre. Garantált hatás.

Nagyjából ennyi, amit ezen a csodálatos szombat délutánon össze tudtunk hozni,  ha valaki ezt komolyan venné, forduljon bizalommal szakorvoshoz. A városmarketingről fogunk majd valami komolyat írni, csak ilyen szép időben csupa bolondság jutott az eszünkbe. Kellemes hétvégét!

 

Megrázó mai mese két szerelmes fiatal szétszakíttatásától, kerítésen keresztüli smacizásról és egy kerítésen átdobott cipőről.

Volt egyszer, hol nem volt, talán még a Sárga Hídon is túl, éldegélt a 16-os mikróban egy kisfiú és egy kiskány. Még kicsik voltak, amikor édesszüleik jó barátságot kötöttek: a két király, Mesaroş apuka és Körtvélyessy apuka igazából nem koronás királyok, hanem az esztergapad királyai voltak az Unió nevű nehézgépgyárban, két tonna nyersvasból tizenhárom szőlőprést is ki tudtak esztergálni, ezért hívták őket a négyes szekcióban úgy, hogy „a két király”. Még akkor, rögtön a forradalom után, lógatva a lábukat az HC12-es esztergagép sarkán, megdumálták, hogy a két kölyköt valahogy össze kéne smekeriálni, oszt lehetne majd öregkorukra nagyokat miccsezni a tőtésparton. Mesaroş apuka hirtelen jött ötletére a másik király csak ennyit mondott: „na binye”, ezzel meg is pecsételték a fiatalok sorsát.

Telt-múlt az idő, Ionel és Juliska kézenfogva jártak összeszedni apáikat a korcsmából, a két királyné pedig, hogy róluk is ejtsünk szót, közösen nézték az Isaurát, öttől fél hatig. Mesaroş anyukát Erzsikének hívták, Körtvélyessy királynét pedig mindenki csak Vioricának szólította, így van ez a vegyesházasságokban. Hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, a két gyermek már kamerás mobilt kapott Karácsonyra, nyomatták róla az smseket ezerrel, és ameddig Mesaros anyuka átszaladt a másik királyi családhoz egy kis bejglivel, a gyermekek már egymás száját puszilgatták a szárisztóban.

Cseperedtek a gyermekek, Ionelt már nemcsak a szkára előtt, hanem a BoraBora előtt is pofozták a falusi szegénylegények, amikor párja még mindig a tükör elől fényképezte saját magát egy newyorkerből ofertált majóban. Juliska amúgy tehetséges lány volt, egyszer már szerepelt egy helyi újság utolsó oldalán, hogy hobbija a biciklizés és a zakuszkabefőzés. Ionel hosszasan tanulmányozta a németországi hármasgolf-kínálatot, hogy ha felnő, ő is hármasgolfimportőr lehessen, mint atyai nagybátyja, Viorel, aki tavaly a Portugál királynak varrt valami láthatatlan ruhát, párszáz euróért.

Hullottak már a fákról a sárguló levelek, amikor Juliska nekikezdett az első mázsa Wass Albert-kötetnek, ameddig Ionel, aki a szomszédos oskolába járt, új szkemákat tanult a bástánoktól a csentruban. Közben az öreg királyné, Erzsike néni szomorúan koptatta a Goldis padjait a lekvárbefőző és marketingszakon.

Egyik reggel viszont megdöbbentő varázslatnak lettek tanúi a kerekerdő lakói, láss csodát, a két oskolát égigérő kerítés választotta el egymástól. Ionel és Juliska ettől kezdve márcsak a négyzet alakú rácsokon keresztül smacizhatott nagyszünetben, igazi moziban látott nyelves csóknak pedig már csak a szomorú emléke maradt szívük szegletében. Az égigérő kerítés tövében a két szerelmes fiatal teste egymásbaforrt, leárazott kenvelós pulóvereik szövete lágyan simogatta a drótkerítés durva rozsdamentes inoxhálóját. Így bandukoltak kettecskén, a szerelem gidresgödrös, de fizetős autósztrádáján.

Aztán, egy szomorú szerdai napon, Juliska fekete szoknyácskában, az öreg királynétól örökölt harisnyájában szavalta a Szózatot, Ionel pedig a kerítés túloldaláról figyelte szíve szép szerelmét. Nagyot szívott a földrajzóra óta szorongatott cigarettájából és megfogadta, hogy ha nem is fog egyhamar nyerni a SuperBingón, a meseszép Juliska egyszer úgyis az övé lesz. Közben, a gonosz irigy erdei manók előjöttek odúikból és csúnya szavakat kezdtek kiabálni az égig érő kerítés másik oldalára. Ionel pedig csak állt, és nézte, hogy ce pula mea, majd hátrafordult, hogy egy kis fixáló zselét kenjen kócos fürtjeire.

Ebben a pillanatban, valamelyik kenyeres pajtása egy tavalyelőtti modell Reebok bászketcipőt dobott át a kerítésen, egyenesen a tündérszép királykisasszony felé. Ionel remegő szívvel kurvaanyázott visszafelé, de a baj már megtörtént: a bűzlő kosárcipőtől a másik oldalon többen összeestek, mint a Lost-ban, Juliska viszont méltósággal, igazi királylányhoz méltóan tért rá az „itt élned, halnod kell” sorra.

Ionel összeszorította Zippo gyújtóját, és legszívesebben az Óperencián túlra küldte volna a gonosz mostohákat, hogy ezt a sunát ily gonosz módon, egy kerítéssel próbálják tőle elszakítani. De minden jó, ha a vége jó, Juliska feje délután kicsit még fájt a nemzethalál víziójától, délután viszont már kézenfogva üldögéltek a Gyuszi gödörben és megfogadták, hogy őket bizony egy kurva kerítés meg az egész kerekerdőbeli konjunktúra rohadtul nem fogja egymástól szétválasztani….

A bringázás szépségéről és fontosságáról már írtunk, most már csak annyit kell ide bekopizni, hogy: holnap, azaz csütörtökön,  menetrendszerinti önfeledt bringázás a régiközpontban, 17.30 és 18.30 között. Van már szuper kis mozgósító plakát is:

A biciklizést továbbra is fontosnak tartjuk, de annyit azért engedjetek meg biciklis srácok, hogy ha most ismét heten lesztek, vagy tizenegyen, akkor érdemes lenne más gerillaakcióban vagy szervezésben gondolkodni. Mert ha nem sikerül elmozdítani a holtpontról a biciklis ügyet, és valószínüleg nem fog sikerülni az áttörés, akkor kéne egy gerilla-B-terv is.

Meg írjatok majd pár sort, hogy haladtok a városrendezési terv biciklis javaslataival.  Ha bármiben elakadtok, netalán egy jövőbemutató, modern és emberközpontú várost megcélzó programra van szükségetek, ajánlom az LMP néhol sajnos utópisztikus Budapest-programját, töltsétek le, érdemes.

Más téma, hétvégén városunkban fog anyázni Csernus Imre, pszichiáter, aki párkapcsolatról, annak buktatóiról fog előadni, komoran, tőmondatokban, rekedten arról, hogy miért baszódnak el a párkapcsolatok. Miért van az, hogy először még sminkelünk a randira, majd pár év múlva már tréninggatyában döglünk a tévé előtt? Meddig tart a varázs és mikortól érezzük majd a párunk testszagát? Van-e létjogosultsága a Valentin-napnak, ha az év többi részében néha-néha meg-megcsapjuk az asszonyt?

Ha már a brutális őszinteség a menő, Csernus doki igazából nem csak párkapcsolatokról kéne városunkban beszéljen. Hanem, ha ideköltözne pár napra, és csak jegyzetelne az utcán, kivágásokat gyűjtene az újságból, biztosan rákérdezne néhány más témára is. Például, hogy a szatmári mikróbeli társadalom hány százaléka alkoholista? Hogy a szatmári [román / magyar / politikai / gazdasági / kulturális] elit alig beszél idegen nyelveket, hogy sokunknak kétes értékű felsőfokú diplomája van?

Vagy például létezik egy lappangó, nyomokban tapintható interetnikus feszültség, amelyet ügyesen sminkelünk, csak kósza internetes kommentek és részegen kiejtett félszavak utalnak rá, de a kölykeink átordibálnak a másik iskola megemlékezésére. Ez épp ma történt, és kaptunk evvel kapcsolatban egy emailt, bemásolom a Kölcsey kifütyöléséről szóló részt:

“megerkeztunk es kezdetet vette az unnepseg…a slaviciban kicsengettek es mint az allatok cigivel a kezukben kijottek. Az igazgatono elkezdte beszedet es mindenki hurrogott , az udvaron vagy az ablakbol nezelodott. Amikor a gyertyakat az asztalra helyeztek akkor  kezdodott a “bozgor” szavak dobalasa es a tobbi gyonyoru kifejezes stb,… amikor a szozat felszolalt a roman himnuszt enekeltek es egy labdat athajitottak a keritesen 2x is. A tanarok az ablakbol gond nelkul vegigneztek ezt.”

Eddig az email. Mi nem voltunk ott, és nem szeretnénk a részletek ismerete nélkül nyilatkozni, viszont meggyőződésünk, hogy akárcsak Csernus dokinál, erről a konfliktusról beszélnünk kellene. Éppen ezért az a kérésünk, hogy ha a Tisztelt Olvasók és Fészbúkerek között vannak olyanok, akik ott voltak, vagy választ tudnak adni pár kérdésünkre, küldjék el kommentben vagy emailben.

Az egyik alapvető kérdés az, hogy ez csak a tinédzserkori deviancia számlájára írható vagy a többségi társadalomból gyökerezik a mai bozgorozás? Másik, hogy az iskola mindennapjaiban jelen van-e ez a feszültség és csak október 6 hozta ki? Mi volt a két tanári kar hozzáállása, történt-e valami kommunikáció ezügyben?

Természetesen nem szeretnénk döntőbírák vagy önjelölt kulturális antropológusai lenni a témának, viszont Csernus is tuti ezt mondaná, nézzünk magunkba meg szembe. Lökjétek a kommenteket, készítünk belőlük egy összeállítást, de az oláhozás, kurvaanyázás egyenesen megy a kukába, Janó ne is fáradj 🙂

Hárman az 500-ból, első fejezet

Posted: szeptember 29, 2010 by szatmárisrácok in frankó, mindennapok

Mindigis szerettem a személyes sikersztorikat, és szerintem mindenki így van ezzel. Az Angliát betérdeltető Soros, a különc Steve Jobs, a piperkőc Mazăre, egytől-egyig olyan témák, amelyek megbodogtatják a szívünket, kicsit irigykedünk és ha szatmáriakról van szó, akkor büszkék vagyunk rájuk.

Az Adevărul csinos könyvecskében hozza a Forbes 500 leggazdagabb” listáját, mától kapható az újságárusoknál. Körbeadtam itt a taximegállóban, kezdődik pár oldal exkluzív óra- és luxusautóreklámmal, majd belecsapnak a lecsóba: első, a leggazdagabb, egyszersmind a kiadó Dinu Patriciu, megtudjuk róla hogy iPhone-t használ, és gyönyörű festmények vannak a háttérben. Számos színes egyéniség sorakozik a többszáz oldalon, akikért viszont mi lapozunk lázasan, azok a szatmári illetőségűek.

189. helyen az első szatmári, Vasile Lucuţ élelmiszeripari vállalkozó,az országos élelmiszerhálózat atyja, a szalámigyártás Bill Gates-e, amely kicsiny falunk, Vetés széléről látja el több mint 50 saját üzleten és retail láncokon keresztül az országot húsipari termékekkel, nemrég pedig fagyi, kenyér és konzervgyár egészítette ki a portfóliót. Az üzletember megítélése a köztudatban nem egységes, a gyors, szinte ugrásszerű felemelkedésük politikai tőkemozgásokat sejtet, termékeinek minőségéről is megoszlanak a vélemények.

Árnyalt a kép, egyik oldalról a Creanga-elbeszélések népi hősét látjuk magunk előtt, ahogy egyszerű szókincsével szónokol az új gyár megnyitóján, másrészt a szatmári gazdasági életben példaértékű fizetési morállal számos helyi vállalkozót és munkavállalót foglalkoztat. Utcasarki PR-elemzők szerint a brandépítésben  egy hetvenes évekbeli traktorgyár szintjén mozog, bár az utóbbi időben leszoktak arról, hogy teherautóról dobálják a szalámit az istenadta nép közé.

214-en áll a Moiş család, Avasfelsőfaluból származó ingatlanbefektető,  sok vizet nem zavar városunkban, a plázaépítésen kívűl, éppen ezért nem foglalkozunk vele. Jó hír, hogy a plázatervben mozi is szerepel és hamarosan nyílik.

305.ik helyen a top500-ból egy merőben más stílusú üzletember, Lieb Mihály, akit minden szatmári Misinek szólít, még azok is akik nem ismerik személyesen. A cég a közép-európai automotív szektor egyik legbefolyásosabb játékosa, romániai piacvezető, több országban jelen, és nem kis büszkeségünkre minden innen indult, a kiskerből. Misi pedig széles mosollyal köszönt azóta is mindenkit, vezeti a Kisiparosok Kamaráját, szociális programokat támogat, bort termel, és az itteni gazdasági szférából neki sikerült a legsikeresebben ötvözni a nyugati stílust a konzervatív értékekkel. Anélkül, hogy így az ismeretlenből dicsőítsük, követendő példa.

Akik kimaradtak az idei top500-ból, a városunk idézőjeles “nagy” befektetői, a Ţânţas család, akik egyszerre fejlesztik a Pannónia szállót és a strandot, mindkettőt ugyanolyan (0,112) hatásfokkal.

A következő fejezetben egy másfajta toplistát is szeretnénk közölni, ezen most dolgozunk, pár nap türelem srácok.

A hír rövid, tragikus és komikus egyszerre: másfél éves citymenedzseri tevékenység után lemond Ioan Litan,  a város főgépésze, volt polgármestere, jelenleg ismét nyugdíjas.

Na de mi ebben a hírérték? A lemondás oka pofonegyszerű, őszinte és fájdalmas: “amikor elvállaltam, még kecsegtető volt, aztán levágták a fizut meg a szporokat és akkor stipistopi, inkább lennék nyugdíjas“-nyilatkozza a városatya.

Érzitek mekkora brutális adag buta őszinteség szorult ebbe a pár soros nyilatkozatba? Tehát mi, balfasz polgárok, meg Ádám, azt hisszük, hogy ez a city manager dolog egy kihívás, egy felelősség, bárki életében egy akkora dolog, hogy még az unokádnak is mesélheted, hogy “Jenniferke képzeld, nagyapa felügyelte a harmadik hídnál az építkezést“. De ezek szerint nem. Ugyanolyan állás, mint bárhol máshol, Litan úr szerint 1millával több mint a nyugdíj. És kész.

Lehetett volna ezt elegánsabban is kommunikálni, például “úgyérzem, nem tudtam megfelelni az elvárásoknak“, vagy “személyes/családi/egészségügyi okokból nem tudom tovább vállalni ezt a megtisztelő feladatot” vagy “úgyérzem, más kihívások várnak az életben” és számtalan variáció létezik a PR-nagykönyvben.

Anélkül, hogy ismernénk az ex-menedzser urat, csak a sajtóra és nyilatkozataira alapozva, mely szerint a versenyszférában szeretne elhelyezkedni, ez az 1millás-nyugdíjas leköszönő szöveg nem a legjobb ajánlólevél a következő munkahelyre, tehát multiknál kár próbálkozni.

Hogy micsinált másfél év alatt a városmenedzser úr, jó lett volna erről tartani egy rövid beszámolót, ennek hiányában csak Adrian Pop legújabb bejegyzését tudjuk innen belinkelni.

Na de essünk túl ezen a keserű szájízen amit hagy bennünk a megkeseredett városmenedzser lelépési nyilatkozata, valószínűleg új versenyvizsgát fognak kiírni, és ha már itt vagyunk, megkérünk minden nyugdíj előtt álló, excelhez nem értő őskövület kollégát, ne vállalják el, jobb a mama mellett a kertben kapálgatni.

És ha megígériték, hogy a Facebookon is nyomjátok a share gombot, meg amúgyis hétvége van, felhőtlen a jókedv, készítettünk Nektek egy kis témábavágó összeállítást, íme:

Érdekes témábavágó részletet találtunk a kedvenc rajzfilmünkben:

Végezetül, az egész motivációjáért a jólfésült hadarós cigányfijú számol be: